Cím: A végtelen ellenfele

Szerző: B. Hanna (14)

Győr városában az élet gyorsan libben. Keserűséggel gondoltam rá, hogy erről részben én is tehetek. Azon az estén az átlagosnál is szörnyűbb volt végigsétálni a főutcán. Keserűen képzeltem magam elé a fiú arcát. Vörös, fürtökbe göndörödött haj, kerek szemüveg és számtalan apró szeplő. A szülein kívül nem sok embernek fog hiányozni…

A lépteim halkan koppantak a főutcán. Szürkületkor már nem sok ember járt az erre felé. Egy csoport sárga fejfedős, ápolatlan külsejű férfi utánam füttyentett, de mogorva ábrázatomtól elment a kedvük a trágár beszólásoktól. Bár még fiatal voltam, az ellenkezőjét senki nem várta el tőlem, de az emberek hirtelen kedélyváltozásait a közelemben elég nehezen viseltem. Befordultam az utolsó sarkon. Az utca végén, már messziről vöröslött a borzas hajtömeg. Arcomra csábos mosolyt erőltettem és integettem a fiúnak. Külső szemlélődő velem egykorúnak tekinthette.

-          Szia Nándi! – Köszöntem nyájasan. Nándi zavarában fülig vörösödött. Éreztem, ahogy a vér száguld az ereiben.

-          Helló Lola! – Motyogta. A rendes nevem Lilla volt, de akik ismertek Lolának szólítottak. Kitárta előttem a cukrászda ajtaját én pedig engedelmesen betipegtem. Jól ismertem a helyet, hiszen a legtöbb fiú ide hívott el első randira. A másodikra sohasem került sor. Bájosan mosolyogva lesegítettem róla a kabátját és én is levettem az enyémet. A pulttól legtávolabb álló asztalhoz ültünk. Rajtunk kívül csak egy idősebb házaspár volt, de kis idő múlva elmentek. A nő, őszülő fejét férje vállára hajtotta. Sóvárogva néztem utánuk, hiszen tőlem elzárták ezt a lehetőséget. Bámészkodásomból Nándi riasztott fel. Már jó ideje fecsegett az iskoláról, a tanárairól és az osztálytársairól. Az elbeszélése alapján egy kicsit stréber jófiú benyomást tett rám. Így telt az idő. Ő evett egy hatalmas krémest. Hiába noszogatott, én nem rendeltem semmit. Nem voltak ínyemre a nyálkás, krémes, habos, szószos sütemények.

-          Hallottad, hogy félévtől külföldi diákok jönnek a gimibe? – Kérdezte felcsigázva. Igyekeztem izgatott arcot vágni, de nem érdekelt túlságosan a téma. Hagytam, hadd mesélje el.

-          Angliából. Márk azt mondta, hogy a mi évfolyamunkba 3 lány és 1 fiú jön. Állítólag a legjobb tanulókat kijelölik mentoroknak, és nekik kell megismertetni az újakkal a sulit és Győrt. Remélem, sikerül kémiából leköröznöm Márkot, mert akkor talán engem jelölnek ki az egyik lány mellé… - Nem figyeltem túlságosan. Nándit elragadtatta a történet, és észre sem vette, hogy csak egyetértően bólogatok. A sütemény már rég elfogyott a tányérjáról. Az üres tányéromon apró köröket rajzoltam a villával. A fülsértő csikorgás hallatára odajött hozzánk egy pincérnő. Fizettem. Nándi kicsit megszeppent, hogy máris haza szeretnék menni, de felajánlottam neki, hogy elkísérhet egy darabig. Az arca kivirult. Bizonytalanul elmosolyodott. Kacsintottam felé, de lesütötte a szemeit. Elindultunk. Az ég már elsötétült, de a sétálóutca kirakatiból áramló gyér neonfény elég volt. Az utcákon egy lélek sem járt. Nándi ujjai az enyémeket keresték, de én nem akartam ilyen gyorsan felfedni magam, így inkább belé karoltam. Utáltam az alakoskodást, de így minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. A nevelőszüleim nem bánták, bár ők a gyors és észrevétlen akciókat részesítették előnyben. Nándit könnyű volt vezetni. Talán ezért éreztem bűntudatot. Persze minden randin fojtogat a keserűség, hogy mire készülök, de Nándi esete más volt. A bűntudat szinte letaglózott. Egy pillanatra megtorpantam, hogy összeszedjem magam. Nándi észrevette és gyengéden egy szűkebb utca felé húzott. Ha van sors, elég kegyetlen a szeplős fiúhoz… Cselekedetei öntudatlanul is megkönnyítették a dolgom. Éreztem, ahogy a gyomromban fészkelődni kezdenek ösztöneim. Már nem halogathattam sokáig a dolgot… A kis utcába nem hatolt be a lámpafény. A falai bambán és érzéketlenül csúsztak egyre közelebb egymáshoz. Nándi szándékait könnyű volt kitalálni. Mégsem lehetett olyan kocka, mint amilyenre gondoltam. A szűk hely következtében remélte, hogy hozzásimulok, és mint egy boldog pár, andalgunk végig a sikátoron. Minden lánynál bejött volna, de nálam melléfogott… A felhők, mintha csak a sors akarta volna, arrébb úsztak a fekete égen. A háztetők fölött átszivárgott a hold ezüstös derengése, majd kis idő múlva, maga az égitest is felbukkant. Fénye végigsiklott az arcomon. Megálltam. Az utcán rajtunk kívül senki nem járt, az ablakok bedeszkázva vagy sűrűn befüggönyözve. Nándi kérdőn nézett rám. Lehunytam a szemeim és élveztem, ahogy a hűvös, tompa fényű sugarak hömpölyögnek sápadt arcomon. Hagytam, hogy az ösztöneim átvegyék fölöttem a hatalmat. Az ujjaim vége bizseregni kezdett, és a torkomban megjelent az ismerős, kaparó szomjúság. Mikor kinyitottam a szemeim, lángoló pillantásom Nándi rémült arcára siklott. Talán sejtette, mi vár rá, talán nem…

-          Lilla… A szemeid… - Nyögte. Nem feleltem. Tudtam, mi rémítette meg. Nem ok nélkül. Ajkaim ferde mosolyra görbültek, Nándi botladozva hátrált előlem. Egy szellő meglebbentette vörös fürtjeit. Ez volt az a pont, amikor egyre növekvő ösztöneimnek nem tudtam megálljt parancsolni… Mikor újra magamhoz tértem, a kisfiú teste ernyedten omlott a karjaimba. Fénytelen, rideg tekintete egy távoli pontra meredt, sápadt, fakó arcán érzelemmentesen virítottak a szeplők…

Sietve kialakítottam a díszletet. Egy autónak megrongáltam az elejét, összetörtem Nándi egy-két bordáját és a kocsi alá fektettem. Nem volt túl fantáziadús az ötlet, de feltörekvő könnyeimtől nem tudtam koncentrálni. Néhány perc elteltével, maszatos arccal állítottam be a nappaliba. Kriszti már várt. Szép arcán egy pillanatra feltűnt az anyai szeretet természetes aggódása, de hamar rendezte vonásait. Nem szólt hozzám és ez így volt jó. Felszaladtam a lépcsőn, be a szobámba. Az ajtót egy kicsit erősebben vágtam be a kelleténél. A nyitott ablakon beözönlő fénye a teliholdnak sejtelmes ködbe vonta a szobát. Levetettem könnyeimtől vöröslő ruhámat és tisztát húztam. Az arcomat sokáig súroltam egy kendővel, mire eltűntek a pityergésem maradványai. Nem szabadott elhagyni magam! Számtalanszor csináltam már ilyet, miért pont ezt a nyámnyila alak váltott ki belőlem részvétet?! Történt már velem hasonló, de nem sokszor. Ilyenkor általában napokig nem voltam képes emberek közelébe menni és hosszú ideig kerültem a szemkontaktust. Valószínűleg most sem lesz másképp… De erősnek kell lennem, nem bírnám elviselni azt a szánakozó pillantást, amellyel Kriszti méregetett, ha ebben az állapotban talált. Tudtam, hogy fájdalmat okozok neki azzal, hogy lát szenvedni. Krisztinél jószívűbb teremtményt még nem hordott hátán a Föld. Olyanná akartam válni, mint ő, de ehhez hosszú idő kell, mérhetetlen együttérzés, és önmegtartóztatás.

Felkucorodtam a fotelre és kezemben egy könyvvel ütöttem el az időt hajnalig. Reggelre a hangulatom jelentősen javult és ezt Kriszti is észrevette, amikor letáncoltam a lépcsőn.

-          Lola! Gergő csak éjszaka ér haza, külföldre ment. Jobban vagy? – Aggodalmaskodott. Mosolyogva bólintottam, ettől Krisztinek is felfelé kunkorodott szája tökéletes vonala. A reggeli készülődés csöndben zajlott. A TV halkan zümmögött. A nyitott ablakokon korán kelő madarak füttye könnyedén szállt be a lakásba, a levegőt megtöltötte a hajnali harmatvíz friss illata. Bepakoltam a táskámba a tankönyveket és a füzeteket. Mivel ragaszkodtam, hogy hadd menjek iskolába, Kriszti felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Nappal a szokásos járművekkel közlekedtünk, hogy ne keltsünk feltűnést. Kriszti tűzpiros autója kicsi volt, nőies és gyors. Természetesen a legújabb verzió, amit a környéken venni lehetett. Gergőtől kapta karácsonyra. A megengedettnél gyorsabban szlalomozott az autók között, de még soha nem büntették meg. Negyed óra alatt beértünk a belvárosba.

-          Ne erőltessed meg magad! Ha szükséges, nyugodtan gyere haza! – Utasított Kriszti. Kiszálltam a kocsiból, majd Kriszti tolatott és az autó eltűnt a parkolóból. Hunyorogva kényszerítettem magam az emberi tempóra, miközben átvágtam a gimnázium előtti téren. A gyér napfény közvetlenül az arcomba sütött. Mire elértem az árnyékos részt, a szemeim előtt lila karikák táncoltak. Megráztam a fejem, és beléptem a nehéz faajtón. Az első óránk matematika volt. Némán, egyedül ültem a padban, miközben a tanár az irracionális számokról tartott előadást. A többiek szorgalmasan jegyzeteltek, én pedig a rajzfüzetembe firkálgattam. A tollam sebesen szántotta a papírt, az ujjaim alatt először göndör fürtök, majd egy kíváncsi szem bontakozott ki. Ezeket követte a félénk, elnyíló száj és temérdek szeplő. Elszomorodtam. A fiú, aki a papíron mosolygott, nem jön többé iskolába. A szomorú emlék felvillant előttem. Lehajtottam a fejemet, hajam az arcomba hullt eltakarva azt osztálytársaim elől.

Nos? Lilla ismételd el, amit az előbb mondtam! – Riasztott fel a tanár. Komoran a táblához siettem, felfirkáltam az egyenletet és megoldottam a feladatot.  A tanár úr zavartan megdörzsölte az állát, majd előhúzott egy számológépet és ellenőrizte, hogy jó-e a megoldásom. Visszaültem a helyemre és elrejtettem a rajzfüzetet. A tanórákon unatkoztam. Az elmúlt pár évben a rajztudásomat próbáltam tökéletesíteni, amíg a pedagógus órát tartott. A többiekhez képest jó tanuló voltam, de senki sem mert strébernek nevezni. A versenyeken való részvételről ügyesen kihúztam magam. Ha mást nem is, hazudni profi módon tudtam. A sokéves tapasztalat meghozta a gyümölcsét.

Oldal: 2/1. Ellenfél a végtelennek...
Mindörökké Calgary... mostanáig Calgary - © 2008 - 2026 - anne.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat