Mindörökké Calgary... mostanáig Calgary

Cím: Köt a szerelem...

Szerző: B. Hanna (14)

Megjegyzés: Az alaptörténet nem túl eredeti, de minden más szempontból jelest érdemel!

Dora! Minden bőröndöd a kocsiba van? Ordította ingerülten Laura. Igen, az összes holmimat bepakoltam! Mind benn van a csomagtartóban! Feleltem remélve, hogy nem érződik hangomon a nemtörődömség. Hiába, a barátnőim túl régóta ismernek… Ugyan már kicsim! Biztosan jól fogod érezni magad! Egy kis kikapcsolódásba nem halsz bele! Szaladt föl az emeletre Laura. Átölelte a vállamat, nyugtatgatni próbált. Igaz, hogy ősszel megyünk, de hát úgysem szeretsz napozni... Tette hozzá vigyorogva. Igaza van, nincs sok kedvem az utazáshoz. Fél évre megyünk Kanadába. Lau nagymamája üdülési csekkeket talált egy antik szekrényének a fiókjában, amik március 22-én járnak le. Ő a súlyos porckopásával még járni is alig tud, nemhogy világkörüli útra indulni. Így hát Laurának karácsonyi ajándék gyanánt leszervezett egy 5 hónapos „telelést” októbertől márciusig a barátnőivel (vagyis velem és Jessel). Eleinte egyikünk sem lelkesedett az ötletért, hogy az év leghidegebb hónapjait Calgary környékén töltsük (pláne én nem). Végül Laura és Jess azzal az indokkal vettek rá, hogy „nem bánthatom meg egy beteg nagymami érzéseit”… Kocsival utazunk a repülőtérig, onnan egyenesen Calgary-ba repülünk. A szállodát már lefoglalta a néni, a repülőjegyeket a szűkös nyugdíjából vette. Rendesen kitett magáért… Október 19. Az indulás napja. Rémes… A repülőn ülve nem beszélgettünk, mindhármunk szorongva várta a fagyos érkezést. Jess egy turista térképet szorongatott, Lau magazinokban lapozgatott, én a kedvenc regényemet olvastam immár sokadszorra, melyben Mr. Darcy, Elizabeth számára elérhetetlen úriember szívébe engedi a szegény családból származó, műveletlen, de bájos Mss. Benett-et. Régi viharvert példány, de az évek során nagyon a szívemhez nőtt. Kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket, nemsokára leszállunk! Csendült fel egy dallamos, gépi hang. Végre megérkeztünk! Már teljesen elgémberedtek a tagjaim! Sóhajtott fel megkönnyebbülten Jess. A repülőtér előtt, a megbeszélt telefonfülkénél várt ránk egy taxi. Kissé nehézkesen, de azért sikerült betuszkolni a csomagjainkat az ősrégi, pöfögő járműbe. Remélem a hotel nem ilyen állapotban lesz! Súgta Lau a fülembe, miközben 40-nel döcögtünk. Egy kis idő múlva, a taxi irányt váltott, és távolodni kezdett a várostól. Mit csinál? Vigyen minket a Silver Hotelbe! Fortyant fel Jess. A sofőr türelmetlenül, alig érthető kiejtéssel válaszolt. Kis hassonyka ne legyél ingerhült ennyire! A szálloda a várohs shélénél van, én oda khaptam megbíshást! Jess tovább fortyogott, és a percek múlásával Lau és én is kezdtünk megijedni. Lau sem bírta figyelmeztető krákogás nélkül, mikor ráfordultunk egy kavicsos útra, ami egy erdőbe vezetett minket. A sofőr erre morcosan dünnyögött valami káromkodás félét, de nem szólt. A kényelmetlen kocsiút durván másfél óráig tartott. Az erdősáv másik oldalán ugyanis felbukkant a várva várt Silver Hotel teljes pompájában. Jess ámulatában nyögött egyet, mikor befordultunk az utolsó kanyarban. Profi a nagyi, azt meg kell hagyni! Hüledezett Lau is az elénk táruló látványt csodálva. A taxi végre leparkolt, Lau gyorsan kifizette a morgolódó sofőrt, aztán intett neki, hogy elmehet. A bőröndökről megfeledkezve tátott szájjal bámultuk a majdani szállásunkat. Az épület hófehér volt, 4 emeletes. Minden szinten elegánsan, de nem csicsásan berendezett teraszok és hatalmas, tükröződő üvegű (nem lehetett belátni a szobákba) ablakok többnyire az erdőre nyíló kilátással. Illett rá a Silver kifejezés, mert a sok üveg felület ezüstösen, mégis visszafogottan ragyogott az öreg fenyők között. A hotel előtt kicsi füves tér volt kialakítva parkoló gyanánt, mögötte egyből kezdődött az erdő. Az egyik földszinti ablakból vidám nő integetett felénk, mintha régi ismerősei volnánk. Elénk szaladt és lelkesen üdvözölve minket az előtérbe vezetett. Sziasztok! Az én nevem Rose, mindjárt körbekísérlek benneteket, de előbb kötelességem feltenni néhány keresztkérdést! Ja, igen, majd elfelejtettem: Valami papírt is adjatok, pl. jogsi vagy személyi! Úgy örülök, hogy végre megérkeztetek! Megilletődve álltunk néhány pillanatig, aztán Jess agya kapcsolt legelőször. Jöhetnek a kérdések, mi is örülünk, hogy végre itt vagyunk! Szólalt meg könnyed, csevegő hangnemben. Közben előkotortuk a jogsikat. Rose egy frissen nyomtatott lapot vett elő pult alól, majd vidáman átfutotta a sorokat a szemével. Pompás! Szóval: Laura Kate Pimperl, Jessica Crow és Dora Bloodspell… Október 19-től március 21-éig van kifizetve a szállás… Jellemzők: Laura optimista mosolygós magas fiatal lány… Jessica kételkedő tekintet, zsebre dugott kéz, barna szem és haj… Dora csodálkozó, szótlan, udvarias, korban legkisebb… Minden passzol? Kérdezte az arcunkat fürkészve Rose. Úgy látom igen. Akkor csak kövessetek, a csomagjaitokat hagyjátok itt! Sarkon pördült, elindult a lakosztályokhoz vezető lépcső felé és még mindig mosolyogva, magyarázni kezdett. Szerencsések vagytok, rajtatok kívül csak egy 3 főből álló társaság üdül itt a Silverben. Hónapok óta itt laknak, de eléggé maguknak valók, ritkán mutatkoznak, úgyhogy az egész személyzet a ti kényelmeteket fogja lesni az elkövetkezendő hónapokban. Ha van valami kérésetek bárkihez fordulhattok. A lépcsőn fölérve egy közösségi tér fogadott minket nagy, puha kanapékkal. Ebből a helyiségből 2 folyosó nyílt. Mielőtt megmutatom az egész épületet, döntsétek el, milyen stílusú lakosztályt szeretnétek. Választhattok! Torpant meg egy pillanatra Rose. Én egy könnyed, modern szobát kérnék közel az előtérhez, ha lehet. Vágta rá Lau. Nekem bármi jó, ha puha az ágy! Adta le a rendelést Jess, Rose egyetértően kacsintott. Nekem mindegy mi, de ha van, olyan szobát szeretnék, amiből a kilátás az erdőre néz, és otthonos nem túlzsúfolt… Mondtam végül én is. Rose csak mosolygott. Természetesen mindhármatok kérésére vannak lakosztályaink az első illetve a második emeleten. Jessica a tied a 184. lesz,Kate neked a 127-t vagy a 132-t tudom ajánlani, Dora, neked a második emeleten van egy remek lakosztályunk, 295. A  kulcsot majd a bejárati pultnál megkapjátok. Minden úgy történt, ahogy Rose mondta. A lakosztályok egy kisebb lakás méretűek voltak, mindegyikünkéhez egy-egy bűbájos terasz is tartozott és hatalmas ablakok, gyönyörű kilátással. A bőröndömet egy alkalmazott hozta fel. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, és kérdezgettem a többi vendégről. Nem sokat tudtam meg. Hárman vannak, egy nő és két férfi. Ritkán látni őket, semmilyen szolgáltatást nem vesznek igénybe, noha mindent kifizettek már hónapokra előre. Mindhárman rendkívül udvariasak, de van valami fenyegető a modorukban. (Ez utóbbi információt az alkalmazott nem mondta el közvetlenül, inkább csak célozgatott rá.) Lauval és Jessel vacsoránál találkoztam a földszinti étteremben. Siettünk az evéssel, hiszen mindegyikünk nagyon fáradt volt és még a bőröndöket is ki kellett rámolni. Megbeszéltük, hogy másnap reggel ugyan ezen a helyen találkozunk. Vacsi után álmosan kóvályogtunk fel a lépcsőkön a lakosztályaink felé. Nem feküdtem le egyből. Hálóingben és egy vastag pulcsiban kiültem a teraszra és sokáig csak néztem a csillagokat és a közeljövőn gondolkodtam. Kis idő múlva elszundítottam. Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza az ágyba, de másnap reggel a meleg szobában, takaró alatt ébredtem. Félálomba meredtem a plafonra, amikor hangokat hallottam a hálószoba falának a túloldaláról. Ezt nem csinálhatod tovább Rob! Szegény lány életét kockáztattad! Dühös, de mégis mézédes hang alig hallhatóan kiabált valakivel. A választ nem lehetett hallani, de nemsokára ismét felcsendült a mérges hang. Ne gyere nekem azzal, hogy úgysem lett semmi baja! A baj már elkezdődött! Az élete forgott kockán mindössze azért, mert te nem vagy képes uralkodni magadon! A női hang tulajdonosa nagyon ideges lehetett. Számomra érthetetlen volt a beszélgetés témája. Nem! Szó sem lehet róla! Majd Adam megy át, vagy én, de te semmiképpen! Szünet. Látszólag heves vita folyt a mellettem lévő lakosztályban. A többi vendég lehetett. Képzeld, nekem is nehéz, Adamnak is nehéz, de nem veszíthetjük el a fejünket! A nő kezdett megértőbb lenni ezzel a Robbal szemben. Magyarázó, kioktató hangnemben, de még mindig mérgesen beszélt hozzá. Rendben! De ez az utolsó engedmény! Velünk jöhetsz hozzá, de ha a legkisebb jelét is látom annak… Utazunk máshova! A nő ezt már egészen halkan mondta. Az „annak” szónak nagy hangsúlyt adott, mintha olyan dologra célozna, amit nem akar kimondani. A vita további részleteit nem lehetett hallani, a hangerő hirtelen nullára esett. Szóval a férfi vendégeket Adamnak és Robnak hívták. A többi információtöredékből egy mukkot sem értettem. Nagyot nyújtózva kikászálódtam az ágyból. Lezuhanyoztam, fölöltöztem. A kedvenc blúzomat vettem föl és farmert. Mire leértem az étkezőhöz, Jess és Lau már ott voltak. Jó reggelt álomszuszék! Köszöntött Lau vigyorogva. Jess kacsintott. Hamar hozták a reggelit, valami helyi ételkülönlegességet. Nagyon finom volt, bár nem tudtam (és nem is akartam tudni) hogy mi benne az a nyálkás fekete valami. Lányok és még nem végeztem a kipakolással, úgyhogy a délelőttre nem szervezzetek közös programot! Vágtam bele. Jess és Lau heves vihogásba tört ki. Miért, te már nekiálltál? Kérdezték kuncogva. Értetlenül néztem rájuk… Az történt, hogy tegnap este annyira álmosak voltunk, hogy  még ki se nyitottuk a bőröndöket, Jess pedig nálam aludt, mert lusta volt elvonszolni a popóját a saját szobájához… Most már mind a ketten fuldoklottak a nevetéstől. Nem egészen értettem miért vihognak ennyire, de azért én is elmosolyodtam. Én azért még ma nekiállok, hogy holnap ne rám kelljen várni… Mondtam nekik, majd sietve fölálltam az asztaltól és a lakosztályom felé vettem az irányt. Nem álltam neki egyből a kipakolásnak, kimentem a teraszra és hátamat a korlátnak döntve néztem az erdő örökzöldjeit. Közben eleredt az eső. Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak mozgást láttam a távolban. Nem álltam föl, a korlát mögül fürkésztem a fák törzseit. Egy alak közeledett viszonylag gyors tempóban. Talán futott. A hotel felé igyekezett. Egy idő után kivehető volt az alakja. Fiatal férfi, farmerdzsekiben, fehér pólóban és farmerban. Valami oknál fogva felgyorsult a légzésem, egyre hevesebben vert a szívem. A fiú egy pillanatra megállt, nem fordult felém, de éreztem, hogy észrevett. Normális tempóban sétált tovább a hotelhez közeledve. Kerülte a pillantásomat. Hajából és ruhájából csöpögött a víz, de láthatóan nem zavarta. A szívem majd kiugrott a helyéről. Felálltam. Pillantásunk találkozott, de én egyből elkaptam a fejem. Háttal ültem a korlátnak, úgy ziháltam, mintha én futottam volna, nem ő. Lassan visszafordultam, hogy lássam, mit csinál. Sokkal közelebb volt az épülethez, mint gondoltam. Jobbra fordult, majd még egyszer visszanézett felém. Tekintete a szemembe fúródott. Fénylő aranybarna szemeiben egyszerre tükröződött egy huncut játékos árnyalat és egy veszett tébolyhoz hasonlító őrjöngés elnyomása. Lassan összefolytak fejemben a gondolatok. Az utolsó kép, amire emlékszem, hogy lazán beletúrt ázott, csöpögő hajába és ijedt tekintettel figyelt. Nem tudtam koncentrálni. Éreztem, ahogy elsápadok és kicsúszik talpam alól a kőpadló, majd minden elsötétült… Álmodtam. Képzeletben fagyos, mégis gyengéd szellő fölemelt és meleg, puha felhőkre fektet. Felülről láttam Calgary-t és a Silver Hotelt is… Hirtelen felriadtam. Az ágyamban feküdtem és valaki éppen kivágta az ajtót. Nem nyitottam ki a szemem. Próbáltam rendezni a fejemben a gondolatokat, de mivel ez nem sikerült, inkább a többi érzékszervemre összpontosítottam. Szóval, meghallottam, hogy kivágódott az ajtó. Valaki beviharzott, bár a lépteit nem hallottam, csak megcsapott az édes parfümének hűvös illata. Mi a fenét csináltál már megint?! Ugyan az a nő, akit reggel a fal túloldaláról hallottam. Most is ingerült volt. Ne nézz rám ilyen boci szemekkel, mert csak halandókat tudsz hasonlóval beetetni! Mond el, mi történt! Követelte a nő valakitől. Sss! Még fölébreszted! Majdnem felugrottam ijedtemben, mert közvetlen a fülem mellett szólalt meg ez az óvó, halk, de mégis tisztán érthető hang. Sikerült ijedségemet belefojtani egy ökölszorításba, de ez nem volt elég, hogy nem vegyék észre. Néma csönd lett. Tudtam, hogy legalább 2 szempárszegeződik rám. Mintha aludnék, átfordultam a másik oldalamra, hogy nem fogjanak gyanút. Mi történt pontosan? Nagyon fontos! Ugye nem sejt semmit? Kérdezte a nő olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, mondott-e egyáltalán valamit. Hasonló hangerővel egy harmadik férfihang (valószínűleg Adamé) kezdett beszélni gúnyos, de nem sértő hangsúllyal. Rob éppen hazafelé tartott… Tudod honnan (!)  Amikor észrevette őt az erkélyen. Nekem annyit mondott, és szerintem te se tudsz többet kihúzni belőle, szóval annyit mondott, hogy éppen látta, hogy a lány elájul. Állítólag ha Rob nem kapja el, a korlátba üti a fejét és vérzeni kezd. Te is tudod, milyen súlyos következményei lennének annak… Adam hangja élcelődő volt, de érezni lehetett a hangjában, hogy egyetért azzal, amit Rob tett, vagy nem tett. Újabb szünet áll be, a társalgás megakadt. Nem bírtam tovább a színlelést, mozgolódni kezdtem, de a szemem még mindig csukva tartom. Megyünk, vagy maradunk? Kérdezte hadarva a nő. Én megvárom, míg fölébred, hátha komolyabb baja is esett… Mondta tiltakozást nem tűrve Rob. Már nem ijesztett meg annyira, mint az előbb, mivel távolabb állt tőlem. Kifogások mindig vannak… Dünnyögte magának a nő. Adam ismét megszólalt, de a hangjából úgy eltűnt a gúny. Akkor maradunk. Nem kéne szólni a társainak? Nem hallottam semmit, de tudtam, hogy a többiek leintették. A szemeim még mindig csukva voltak. A fenébe Rob! A szemeid! Ez a lány nagyobb hatással van rád, mint gondoltam! Amit végeztünk, visszamész vadászni! Sikkantott fel ijedten a nő. Rob morgott, de nem szólt. Óvatosan kilestem a szemhéjaim mögül, majd pislogtam néhányat. Néhány másodpercre megvakított a fény. Kint még mindig zuhogott az eső. Csak az apró vízcseppek koppanása hallatszott… Körbenéztem. A hálószobámban az ágyon feküdtem, nyakig betakarva paplanokkal. Balra tőlem egy nő állt és kedvesen mosolygott. Nyoma sem volt az arcán az előbbi bosszúságnak vagy ijedségnek. Fekete hullámos haja reklámba illően omlott fehér vállára. Angyali arca volt, kissé éles vonalakkal. Világosbarna igéző tekintete mégis egy belső félelmet keltett bennem. Az ággyal szemben a TV-nek támaszkodva, zsebre dugott kézzel egy izmos, rövid hajú, cinkosan vigyorgó sápadt fiú állt. 19-20 körül lehetett. Neki is világosbarna szeme volt, de szinte már sárgás árnyalattal. Mikor a szemébe néztem, nevetve kacsintott. Elvörösödtem és elkaptam a tekintetem. A harmadik alakot már ismertem látásból. Ruhája még mindig nedves volt, de már nem csöpögött a víztől, frizurája tökéletesen belőve. Halvány arcáról kiríttak éjfekete szemei, melyek kissé összeszűkülve pásztázták az arcomat. Nem tudtam mit tenni, a légzésem ismét felgyorsult. Rob tekintete egy pillanatra elkomorodott, írisze egy árnyalattal még sötétebbnek látszott. A nő megköszörülte a torkát. Szia! Hilary vagyok. Barátnőiden és rajtad kívül, mi vagyunk ennek a hotelnek az egyetlen lakói. Bekopogtunk hozzád, de te nem nyitottál ajtót. Hallottunk, egy fura zajt ezért biztosak voltunk benne, hogy idebent vagy. Elájultál, valószínűleg sok mindenre nem emlékszel, vagy rosszul. Ő itt Adam és ő Robert. Mutat a fiúkra. Hangja nyugtatónak és megnyerőnek hatott, de tudtam, hogy hazudik. Miért akarná elfeledtetni, hogy mi történt? Így, hogy elmondta a hamis történetet, emlékezni kezdtem (a valós eseményekre). Tisztán emlékeztem az aranybarna szempárra, ahogy az enyémbe fúródott, és arra a mozdulatra, ahogy beletúrt a hajába. Eszembe jutott, hogy az erkélyen álltam, és néztem őt, mielőtt elájultam. Emlékeztem az érzések hullámára, amit felidézve megborzongtam. Jól érzed magad? Kérdezte rögtön gyanakodva Rob. Bólintani akartam, de még túl kába voltam hozzá, ezért előrecsuklott a fejem és derékból oldalra estem. Szédelegve tornáztam magam ülő helyzetbe. Igen! Teljesen jól vagyok, kösz! Mondtam durcásan. Nem szeretem, ha mások gyengének látnak. Rob fintorgott, Adam pedig beleröhögött a tenyerébe. Hilary idegesen csóválta a fejét. Ágyban kéne még maradnod! A szervezeted nem hiszem, hogy megköszönné, ha most megpróbálnál felállni. Ha akarod, Rob leszalad szólni a barátnőidnek. Nyertes grimaszt küldött Rob felé. Rob megadóan bólintott, és sietős léptekkel, orrát befogva kiviharzott a szobából. Hallottam, ahogy Hilary-nak még odasúgja: Visszajövök! Egyre zavarosabb lett a kép… Semmit nem értettem, de nem is akartam… Egyenlőre…

Hallgattam. Sem Hilary, sem Adam nem erőltette a beszélgetést. A percek múlásával egyre feszültebb lett a légkör. Adam bátorítóan vigyorgott, de látszott rajta, hogy legszívesebben otthagyna az agyrázkódásommal együtt… Egyébként miért jöttetek ide? Úgy értem, hogy hozzám...Kérdeztem feszengve, hogy megtörjem a kínos csöndet. Látogatóba… Gondoltuk, hogy ha ilyen sokáig leszünk egy fedél alatt, legalább ismerjük meg egymást. Hilary mosolygott, de látszott rajta, hogy ő nem akart ismerkedés céljából semmilyen látogatást véghezvinni. Közben gyilkos pillantást vetett Adam felé, mintha ő ráncigálta volna el az ajtóig, majd folytatta. Úgy terveztük, hogy a barátnőidhez is bekopogunk, de mivel itt laksz a szomszédban, elhatároztuk, hogy veled kezdjük... Hallgatott egy darabig, majd hirtelen csevegő hangnemre váltott. Ne haragudj, kinyithatom az ablakot? Muszáj egy kis friss levegőhöz jutnom! Próbálj meg elaludni, Adam és én itt leszünk… Le akart rázni magáról. Most már világosan láttam. Hátradőltem, fejemet a párnába temetve, szememet lehunyva próbáltam megnyugodni, pihenni egy kicsit. Eléggé kimerült voltam. Adam nesztelenül odasietett Hilaryhoz és csöndben beszélgettek valamiről. Kint még mindig esett az eső, s a vízcseppek monoton koppanásai lassan nyugtalan álomba ringattak.

Mikor fölébredtem, az első, amit képes voltam felfogni az Lau arca volt. A szája mozgott, de nem hallottam, mit mond. Az arca megkönnyebbült volt, csakúgy, mint Jessé. Pislogtam néhányat, majd nagyot sóhajtva felültem. Annyira megijedtem. Először nem akartam kinyitni az ajtót, de amikor elkezdte mondani, hogy mi történt veled, kirohantam a szobából… Jess előbb érkezett, mint én, de azt mondta, hogy csak forgolódsz… Nagyon megijedtem… Kábán érzékeltem Lau hadarását. Jess az ágyamon ülve vigyorgott és meresztgette a szemeit Lau minden egyes mondatánál. Visszamosolyogtam rá. És te Jess? Hogy értesültél a szokásos baleseteim egyikéről? Kérdeztem, bár sejtettem a válasz egy részét. Jess megköszörülte a torkát. Khmmmn. Éppen a zoknikat rakosgattam a fiókba, amikor valaki kopogott. Megkérdeztem ki az, erre egy srác válaszolt, hogy az most nem lényeg, Doraval történt egy kis baleset. Kinyitottam az ajtót, és további részletekről kérdezősködtem. Először nem hittem neki, de hamar meggyőzött, úgyhogy a te lakosztályodba siettem, pár perc múlva megérkezett Lau, és most itt vagyunk. A srác nem jött utánunk. A szobában rajtad kívül volt két egyén, akik elmentek, amint mi megérkeztünk. Bármibe fogadni mertem volna, hogy Rob azt a kitalált történetet mondta el nekik is, amit Hilary akart elhitetni velem. Egyelőre nem szóltam erről a barátnőimnek. Fura társaság… Ismerted őket korábban is? Fűzte tovább a szót Lau. Egy ideig némán meredtem magam elé, aztán sikerült kinyögnöm valamit. Nem. Miért? Jess és Lau sokatmondó pillantással összenéztek. Kezdett igazán érdekelni a válasz. Hááát, csak mert olyan furcsák voltak. De mindegy, nem fontos. A válasszal nem voltam megelégedve, de Lau lezártnak tekintette a témát, úgyhogy én sem erőltettem.

A délelőtt eseménytelenül telt el. Lau és Jess ragaszkodtak ágyban maradásomhoz, pedig egyáltalán nem volt semmi bajom. Felváltva „őrködtek” felettem, nehogy megszökjek. Eleinte valóban a terveim között volt, de átgondolva nem hangzott túl jól. Hova is mehetnék? Így hát egész délelőtt a TV képernyőét bámultam, jóllehet a felét sem fogtam fel annak tartalmából. Valami bugyuta szappanoperára emlékszem és a tengernyi reklámra. Ezt vegyél, azt vegyél, ez olcsóbb, de ennek meg jobb a minősége… Egy életre megutáltam… Dél körül híradót néztem Jessel. Egy kisebb földrengés egy szigeten, négy autóbaleset, politikai harcok stb. Calgary-hoz egy hír kapcsolódott. Természetvédők nyafogtak a kamerának, hogy az elmúlt éjszaka alatt felére csökkent a nagytestű állatok száma a közeli erdőkben. Jess csak megvetően kuncogott. Ő csöndesebb természetű, mint Lau. Feleslegesen soha nem fecseg, de ha kell, olyan beszólásai vannak, hogy szerencsétlen áldozatainak nem szívesen lennék a helyébe. Sokkal megértőbb, mint Lau. Amikor Jess „őrködött” felettem, a közérzetem egész elviselhető volt. Titokban visszacsempészte kedvenc regényem (Büszkeség és Balítélet) a párnám alá mikor nem figyeltem. Lau kobozta el tőlem a megtépázott, viharvert, ősrégi példányt azzal az indokkal, hogy néhány napig ne erőltessem meg magam. Nevetséges! Hülyének néz?! Jessnek hála nem őrültem meg teljesen fogságom idején. Négy nap telt el a balesetem óta. Adamékat nem láttam, és nem is hallottam felőlük semmi információt. Jess és Lau sem tudott róluk semmit. Élettelen, merev arccal kászálódtam ki az ágyból, mikor Lau közölte, velem, hogy egy meglepetést készítettek Jessel a számomra. Olyan üresnek éreztem a fejem, mintha az ájulásom utáni néhány nap alatt elcsordogáltak volna az önálló gondolataim. Akkor kezdtem kissé magamhoz térni, amikor Jess véletlenül kikapcsolta a meleg vizet, miközben én a zuhany alatt álltam. Sikoltozva rohantam ki a nappaliba egy szál törölközővel és kékre vált arccal. Dora! Jól érzed magad? Minden rendben? Hallatszott a folyosóról Lau aggódó hangja. Persze, jól vagyok! Nincs semmi baj! Hidegtől remegő hangom miatt Lau nem hitt nekem és berontott a nappalimba. Mi történt… hiszen te vacogsz! Kérdezte meglepődve. Mielőtt válaszolhattam volna, Jess lihegve toppant be az ajtón. Jaj Dora! Ne haragudj én voltam! Véletlenül megnyomtam egy nagy piros gombot és aztán elolvastam a címkét és az volt ráírva, hogy forró víz szabályzó, és akkor gyorsan visszakapcsoltam és rohantam föl hozzád, de nem direkt volt, esküszöm, én… Hadarta levegőt kapkodva Jess. Percekig szóhoz sem jutottam aztán, egyszerre csak nevetni kezdtem. Szívből és őszintén, ahogy már régóta nem. Lau és Jess is bekapcsolódott, amint felfogták, hogy miről is van szó. Bár én sem értem, min derültünk ennyire, azt hiszem, kacagásunk a földszintig is lehallatszott. Nem bírom, nem bírom, nem bírom… Nyögte könnyező szemmel Laura. Jess egy csuklással válaszolt is neki. Ettől még jobban hahotázni kezdtünk. Dora szerintem ideje felöltöznöd, ha ruhástul akarsz velünk jönni! Figyelmeztetett Lau, amikor valamennyire alábbhagyott a nevetésáradat. De ha egy törölközőben mész, negyed óráig még elrötyöghetünk… Tette hozzá komoly ábrázattal Jess. Sietve átvonultam a másik szobába, majd az első tiszta ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerültek, magamra kaptam. Hová is akartok engem elhurcolni? Kérdeztem csukott ajtón át, miközben egy zokninak kerestem a párját. Meglepi! Meglepi! Meglepi! Visította Lau izgatottan. Nem az én ötletem volt, úgyhogy ne számíts túl jóra… Mormogja Jess úgy, hogy csak én halljam. Éreztem, hogy velem együtt vigyorog.

Negyed óra múlva egy kölcsönzött terepjáró anyós ülésén énekeltem Rihanna egyik régebbi számát. Lau ült a kormány mögött, de ő is teli tüdőből fújta. Jess a kissé rekedtes hangján a refrént üvöltötte a hátsó üléseken elnyújtózva. Lau Calgary szíve felé vette az irányt. Akkor vettem igazán észre, milyen gyönyörű ez a táj. A város fehér és tiszta, jobbra egy folyó kanyarog, a háttérben havas hegycsúcsok emelkednek méltóságteljesen Calgary fölé. Mi van veled? Megkukultál? Kérdezte Lau hirtelen. Úgy látszik, abbahagytam az éneklést. Csak elbambultam a meseszép vidék láttán… Feleltem kicsit mentegetőzve. Jess és Lau összenéztek. Összevontam a szemöldököm, gyanakodva fürkésztem az arcukat, hol az egyik, hol a másik szemébe nézve. Hallgatlak titeket… Még nem árultátok el, hová megyünk… Kérdeztem a tőlem telhető legkomolyabb hangnemben. Bulizni kislány! Kaja, pia, pasik dögivel! Ahogy azt kell… Válaszolta Jess. Nyugi Dora! Most már nem tudsz kiakadni, mert megérkeztünk! Fojtotta belém a szót Laura. Leparkolt a kocsival, kiszálltunk. Az utca kihalt volt és csöndes. Nem volt időm megszólalni, mert Lau és Jess közös erővel betuszkoltak egy ajtón. Egy hatalmas terem végénél álltunk. Minden felé fények villóztak, a levegőben édes aromák és alkohol illata keveredett. Balra tőlünk pult volt, magas székekkel, előttünk a táncparkett. A teremből három ajtó nyílott. Egy a toalett felé, egy az emeletre és egy, ami egy kávézószerűséghez vezetett. Lau rögtön felszabadult és kacérkodva leült a bárpulthoz. A pult mögött egy 20 körüli srác rakosgatta a poharakat. Hátrafele lépkedtem, de Jess megállított. Lehet, hogy a te estédet elszúrtuk, de te a miénket ne rontsd el! Néha áldozatot kell hoznunk, hogy a másikunk jól érezze magát! Próbálj meg lazítani, és meg ne szökj! Súgta a fülembe Jess, majd modellhez méltó járással elmasírozott a DJ felé. Még egyszer visszanézett, mosolyogva kacsintott, majd eltűnt a tömegben. Visszanéztem a bárpult felé, és épp láttam, hogy az ismeretlen srác lesmárolja Laut, majd elégedetten füttyent. Elegem volt ebből, de hát hova is mehetnék?! A fal mellet osontam el a legközelebbi ajtóhoz, ami a teremből nyílt. Bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Megfordulva egy lépcsővel találtam szembe magam. Fölfelé vezetett, halkan elindultam rajta. Az emeleten egy nagy folyosóhoz értem, amelyből több ajtó is nyílt. Elindultam, az egyik felé, de szinte rögtön visszafordultam. A szoba ajtaja nem volt rendesen becsukva és közelebb érve (enyhén szólva) illetlen hangokat hallottam. A hányingerrel viaskodva rohantam le a lépcsőn, vissza a táncparkettre. Lehunytam a szemem, nem akartam arra gondolni, milyen helyre kerültem. Egy ideig csak álltam, de az idegesítő, dübörgő zenét nem bírtam, így hát megpróbálkoztam a második ajtóval. Tiszta, modern mellékhelyiségben találtam magam. A mosdó fölé 4-5 velem egykorú lány görnyedt. Kis időbe telt, míg rájöttem, hogy öklendeznek. Fel sem néztek közbe. Egy ócska műanyag fogkefét adogattak körbe. A hányinger ismét kerülgetni kezdett, úgyhogy átsiettem a harmadig szobába. Egy pillanatra megtorpantam az ajtóban, mert az újabb szörnyűség helyett egy nyugodt, kulturált kávézó fogadott csöndesen beszélgető párokkal és halk zenével. Hátramentem és az egyik sarokban egy üres asztalhoz telepedtem. Az asztalka mellet terasz nyílt a szabadba. Kint már besötétedett és a csillagok fénye halvány derengésbe vonta a környéket. Azon kaptam magam, hogy megint megfeledkeztem magamról. Megremegtem az udvarias köhintés hallatára. Visszakaptam a fejem. Egy 22-24 év körüli fiatalember ült velem szemben egy üres asztalnál. Ő köhécselt. Merőn nézte az arcomat, volt a tekintetében valami mohóság, de nem az az ízléstelen fajta, mint a legtöbb férfiéban. Még mindig engem nézett, arra várt, hogy a szemébe nézzek. Nem bírtam ki, hogy nem tegyem meg. Gyönyörű szemei voltak, melyek egy kissé összeszűkülve fúrták sugaraikat az enyémbe. Oldalra billentette a fejét, sötét íriszén egy pillanatra vörösen csillant meg a Hold fénye. Egy ideig csak néztük egymást, aztán őhozzá odasietett egy pincérnő. Rendelt valamit, aztán újra a tekintetemet kereste, de én már nem néztem rá. Néhány percig csak ültem, ő sem mozdult a helyéről. Szemei még mindig engem pásztáztak. Mintha mély álomból ébrednék, egy pincérnő szólított meg. Kisasszony! Az úr a szemközti asztalnál meghívta egy italra. Eltetszik fogadni? Ugyan az a pincérnő volt. Zavarodottan bólintottam, erre letette az asztalomra a poharat. Kérdő tekintettel kerestem a férfit, de mire visszafordultam, nem láttam az asztalánál. Majdnem felsikoltottam, amikor a szőke férfi a székem mellett állva hozzám szólt. Látom, magányos… Megengedi, hogy leüljek? Nagyon udvarias volt, de egyben ellentmondást nem tűrő. Nem válaszoltam azonnal, de mire kimondtam, már ott ült velem szemben. Persze, üljön csak… Kényelmesen hátradőlt a karosszékben. Nem mondott, semmit, úgyhogy nekem kellett kezdeményeznem. Dora Bloodspell vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom olyan volt, akár egy egér cincogása. Oh, milyen tiszteletlen vagyok. A nevem Thomas Rayen, de magának csak Tom. Félszegen bólintottam, de ő folytatta. Nehezen megy nekem a magázódás ilyen csinos és fiatal hölgynél! Nem lehetne, hogy tegeződünk?  Kérdezte őszinte akarattal a hangjában. Részemről rendben. Tulajdonképpen miért ült ide hozzám? Bukott ki belőlem a kérdés. Szívesen visszaszívtam volna, de már nem lehetett. Szeretek értelmes szép lányokkal társalogni, mint amilyen te vagy. Bár még életemben nem láttam ilyen csábítóan titokzatos nőt. Halkan mondta, a szemei résnyire szűkültek. Kezdett elfajulni a dolog, úgyhogy megpróbáltam más útra terelni a beszélgetés témáját. Maga nem iszik semmit? Csöndesen elmosolyodott a kérdésen. Nem Dora. Én nem szoktam alkoholt fogyasztani. Meglepett. Nem találkoztam még olyan férfivel, aki még bulikon is megtagadta az alkoholfogyasztást. A poharamat a kezemben tartva nekidőltem a szék háttámlájának. Hallgattam. Szándékosan nem néztem rá, kíváncsi voltam, akkor mit csinál. Egyedül jöttél ide? Kérdezte hirtelen. Összerezzentem és ez épp elég volt, hogy az üvegpohár kicsússzon a kezemből és ripityára törjön. A pincérnő a feszes szoknyájában már tipegett is felém. Jaj, nagyon sajnálom... tudja… Próbáltam mentegetőzni, de a pincérnő mosolyogva nyugtatott. Semmi probléma, sokakkal megesik, mindjárt felsöpröm… Ahogy elfordult, láttam a szemében a megvetést. Gyorsan lehajoltam, és a nagyon darabokat elkezdtem a kezemmel összesöpörgetni. Azt inkább ne! Nyögött fel a szőke idegen. Értetlenül fordultam felé, de elvesztettem az egyensúlyomat és rátenyereltem egy üvegszilánkra. Az éles felület könnyedén felmetszette a bőröm, kis vörös barázdát húzott a gyűrűsujjamra. Nem vérzett nagyon, de egy-két csepp végigfolyt a tenyeremen. Ismét elfogott a hányinger. Gyorsan a számba raktam az ujjam, hogy hamarabb elálljon a vérzés. Az arcom zöldes árnyalatot öltött, mert Tom felfigyelt rá. Jól érzed magad? Nem akarsz kijönni velem egy kicsit a friss levegőre? Fojtott hangon kérdezte, majd hirtelen fölállt az asztaltól, megragadta a karomat és kihúzott a teraszra. Mélyet sóhajtott, majd féloldalasan mosolyogva megkérdezte. Szóval te rosszul vagy a vér látványától? Félre hajtottam a fejem, az ujjam még mindig a számban, és bólogattam. Csettintett a nyelvével és visszafordult hozzám. A zsebéből egy apró üveget vett elő és felém nyújtotta. Kérlek, kend be vele az ujjad! Hidd el, nem árt! Az apró üveg egy zselés barnás színű masszát tartalmazott. Tom nem szólt, míg be nem kentem az ujjam. Iszonyú büdös szaga volt, de a vérzés már nem látszott a barna réteg alatt. ’A’ negatív… Motyogta magának Tom. Orvos vagy? Biztos nagyon tapasztalt vagy már, hiszen felismerted a vércsoportomat… Bóknak szántam, de nem vált be. Komoran válaszolt és közben nem nézett rám. Hát igen. Tapasztalat az van… De hivatalosan nem vagyok orvos. Gyere, sétáljunk egyet! Éreztem, hogy keserű emlékek jutnak az eszébe. Nem akartam megbántani, úgyhogy elindultunk. A terasz oldalán kőlépcső vezetett a hátsó udvarig, ami mögött erdőnek nem nevezhető facsoport árválkodott a betondzsungel tengerében. Egymás mellet sétáltunk a fák felé, Tom átkarolta a derekamat. Jólesett, de volt valami merev a tartásában. Egy vastagabb törzsű fánál megállt és szembefordult velem. Éjfekete szemei égették az enyémet. Ki szeretnék próbálni valamit. Arra kérlek, ne sikolts! A hangja kedves volt, de egyben fenyegető is. Közelebb hajolt az arcomhoz, beszívta a hajam illatát. Kezdtem bepánikolni. Vissza kéne mennem a bárba. A barátnőim már biztosan keresnek. Mondtam bizonytalan hangon. Elvigyorodott. Félsz tőlem? A hangja még mindig kedves volt és udvarias, de kezdett veszíteni egykori álcájából. Mohó vágy csillant a szemében, egyik kezével belemarkolt a hajamba. Nem mertem mozdulni. Libabőrös lettem hűvös ujjaitól, amik most az arcomat fogták közre. Egy pillanatra belenézett a szemeimbe, majd jeges ajkai a vállamat súrolták. Ijedten felnyögtem. Nem bírtam megmozdulni, talán a meglepetéstől, vagy, talán mert erősen fogta az arcomat. Sziszegésszerű hang jött ki Tom torkán, majd megpróbált megcsókolni. Próbáltam védekezni, egy ideig nézte, ahogy kapkodom a fejem, majd a fülembe súgta. Hát jó… Te akartad… Térjünk rögtön a lényegre… Lélegzetem egyre gyorsult, ahogy jéghideg tenyerével számat befogva nekitaszított a fa törzsének. Egyensúlyomat sikerült megőriznem, talpon maradtam. Egyik kezét rátette a derekamra, maga és a fa közé préselve engem, másik kezével végigsimított a hajamon, majd az orromon, az államon, és egyre lejjebb haladva a nyakamon, majd a vállamon. Majdnem felsikoltottam, mikor fagyos ujjait ismét a nyakamon táncoltatta. Gyengéden lökött egyet a fejemen. Nem voltam tisztában magammal, ösztönösen tettem, amire gesztusai kértek, bár fogalmam sem volt mi történik velem. Zsibbadtság fogott el, a fejem oldalra billent az ujjai taszítására. Tom arca vészes gyorsasággal közeledett az enyémhez. Orra súrolta az enyémet, de a szája nem ért az ajkimhoz. Helyette lejjebb kalandozott a nyelve. Reszkettem. Nem a félelemtől, hanem a hidegtől, ami körülvett minket. Nyugalom. Ha izgatott vagy, a szíved gyorsabban ver, és ez hatna a véredre is… Alig hallottam, hogy mit suttogott. Szinte csak a jeges leheletét éreztem a nyakam és a fülem környékén. Sziszegve szívta be bőröm illatát. Ajkai gyengéden megcsókolták a nyakamat. Éreztem, hogy valami éles ér a bőrömhöz. Borzongás futott végig a testemen, ahogy két jégcsap a nyakamat súrolta. Lélekben már felkészültem a legborzalmasabb dologra is, ami történhet velem. A légzésem lelassult, a szemeimet lehunytam. Beletörődtem, hogy anélkül fogok meghalni, hogy megtudnám, mi által. A két jeges tű megállapodott egy ponton, majd…

…Ordítás törte meg a csendet. Hogy ki ordított, azt nem tudtam rögtön megállapítani, de hitetlenkedve vettem észre, hogy Tom fagyos teste már nem szögez satuként a fa törzséhez. Arra nem volt időm, hogy az izmaim bekapcsoljam. Mint egy hulla, zsákként omlottam a földre. Nem mozdultam, csukott szemmel, minden idegszálammal a hangokat próbáltam azonosítani. Az egyik Tomé volt, ahhoz semmi kétség nem fért. A másik hang ijesztő volt, de mégis valahonnan ismerős. Faág reccsent, csont roppant, aztán semmi. Még mindig mozdulatlanul füleltem, de semmi. Kellemes érzés fogott el, valami igazán meleg érintette a nyakam. Kis híján elájultam, mikor érzékeltem, hogy az a valami lassan csordogál a nyakamtól a vállamig és onnan apró cseppenként a föld szívja be. Vér. A saját vérem… Remegve fordultam a hátamra, lassan próbáltam meg felülni. A fejem rettentően sajgott. Egyik kezemet lassan a nyakamhoz emeltem. Zihálva érintettem meg két hajszálvékony, de mély vágást. Káprázott a szemem, visszaestem volna, de egy kar megtartott. Valaki gyengéden átölelte a hátamat, másik kezét a térdem alá csúsztatva óvatosan fölemelt. Azt hiszem, jobb lenne, ha hazavinnélek… Jéghideg lehelet csapta meg az arcom, de ez fel sem tűnt, mert végre felismertem a másik hangot.  Mézédes volt, selymes és gondoskodó. Akaratom ellenére elmosolyodtam. Éreztem, hogy biztonságban vagyok.

Kótyagosan nyitottam ki a szemem. Elsuhanó ágakat, leveleket és néhol az eget láttam magam felett. Még nem kelt fel a nap. Szél csapott az arcomba, távolról egy madár rikoltása hallatszott. Elfordítottam a fejem, de ekkor sajgó fájdalmat éreztem a nyakamon, emlékeztetve a tegnap esti borzalmakra. A két vékony heg felszakadt és két vércsepp máris megindult lefele a bőrömön. Hirtelen megváltozott a mozgásállapotom. Most, hogy megálltam, felfogtam, hogy eddig szélsebesen repültem. Fejem a másik irányba fordítottam, és egy elgyötört, angyali arcot láttam. Jó reggelt! Köszöntött az a bársonyos hang, amelynek tegnap annyira örültem. Hol vagyok? Kérdeztem magamnak kábán. Egy erdőben. Kaptam meg azonnal a nem túl bőbeszédű választ. Ki… ki volt az a másik… Tom? Csukladozva nyögtem ki a kérdésemet, pedig magamtól is tudtam a választ. Szerintem sejted... Igaza volt, csak féltem kimondani. Mintha lámpát gyújtottak volna az agyamban, egyszerre megvilágosodott minden. És Hilary meg Adam… ők is… Nem kérdés volt, inkább tény vagy megállapítás, nem is kaptam választ. Ezért álltunk meg? Egyik ujjam végét hozzáérintettem a nyakamhoz. Véres lett. Az angyali arc elfordult. Akkor vettem csak észre, hogy az ölében tartott. Végignéztem saját szánalmas testemen. A sportcipőmről lejött az oldala, a térdem tele volt horzsolásokkal, a farmer rövidnadrágnak beszakadt az egyik oldala, a pólóm csupa sár és némi vér, a hajam kócos és tele van fakéregdarabokkal, a gyűrűsujjamon még mindig ott van a barna zselé. A nyakamat megérintve azonban nem találtam alvadt vért… A tökéletes férfi gyengéden leeresztett a földre. Egy kicsit imbolyogtam, de hamar visszatért az egyensúlyérzékem. Egy ideig szótlanul lépkedtem. Bal, jobb, bal, jobb… Próbáltam visszatartani, ami ki akart törni belőlem. Bal, jobb, bal, jobb… Egyre nehezebb volt féken tartani… Bal, jobb… Megtorpantam. Ezt akartam elkerülni, de úgy látszik, nem sikerült… Hörgő, csukló hang tört fel belőlem. Te… te… te…egy… Nem tudtam összefüggően beszélni, a nyelvem rendszeresen megakadt. Az angyali arc elsötétült. Kifejezéstelen ábrázattal meredt rám. Mondd ki! Mi vagyok én? Halkan beszélt, mégis jobban fájt, mintha ordítana. Te… egy… egy… Az arca megrémített. Feltűnt milyen sápadt, milyen mély karikák húzódnak a szeme alatt és hogy milyen mohó szomjazó az éjfekete szeme. Gyerünk, mondd ki! Könnyebben túl leszel rajta! Hangosan! A hangja szinte már követelőző volt, de én még mindig nem tudtam megszólalni… Te… te... A hisztériás roham (utáltam) a tetőfokára hágott. Zokogva a földre zuhantam… volna, ha ő nem kap el. Szembefordított magával és mélyen a szemembe nézett. Halkan és nyugodtan bíztatott továbbra is. Csak mondd ki! Nagy levegőt vettem, kis tétovázás után… Vámpír… kimondtam. Egy pillanatra elmosolyodott, majd két kezét a magasra tartva hátrált egy lépést. Zavarodottan néztem. Halkan beszélt hozzám és nagyon lassan. Dora! Nyugalom! Nem bántalak! Ha elrohansz, nem követlek! Csak előbb gondold át… Nyugalom! Még mindig értetlenül meredtem rá. Egyik szemöldököm fölvonva közeledtem hozzá. Mire akarsz kilyukadni? Láthatóan meglepődött a reakciómon. Nem félsz? Kérdezte kíváncsi hangnemben. Nem tőled félek… A válaszom őszinte volt. Pedig kellene… Mormogta magának. Mit vártál? Mit csináljak? Kérdeztem, egy kicsit talán pimaszabb módon, mint ahogy illett volna. Nos, a legtöbb halandó sikoltozva elrohan, vagy hívja az elmegyógyintézetet, ha felfogja, hogy más vagyok, mint ő… Közelebb jött, hűvös karjával körbefonta a derekamat. Az elején, nehezen álcáztam magam közületek valónak. Sokan megtudták. Keserű mosoly tűnt föl tökéletes arcán. És mi lett velük? Vágtam közbe. Hát, először mindegyik ordítva futni kezdett előlem… Megakadt. Szemeinek sugara ide-oda cikáztak rajtam. A kellemetlen emlékek fintorba húzták arcvonásait. Pillantása lejjebb siklott, a két kicsi sebhez, melyekből még mindig szivárgott a vér. Jobb kezét remegve nyújtotta ki a torkom felé. Megengeded? Kérdezte akadozó hanggal. Nem mertem felelni. Tarkóm alá nyúlt, majd reszkető hüvelykujjával óvatosan letörölte az idő közben kicsordult vért. Állatias vigyor ült ki az arcára. Hófehér fogai szabályos rendben sorakoztak egymás mellett. Nem látszott semmi különös. Talán egy kicsit hegyesebb volt fent két foga, mint az embereknek, de nem szembetűnő az eltérés. Nem mertem belegondolni, miket/kiket érintettek már meg azok a fehér fogak… Te most tényleg a fogaimat vizsgálod? Összerezzentem. Az állati vicsorgás eltűnt az arcáról, helyette csibészes, kissé féloldalas mosoly vette át a helyét. Nem… Vagyis igen, de nem úgy, csak… Hebegtem össze vissza. Ő csak megcsóválta a fejét. Különleges vagy Dora! Felfogtad, hogy mennyire mások vagyunk? Összehúzott szemmel méregetett, a féloldalas vigyora nem tűnt el. Akkor vettem észre, hogy az a pár csepp vér eltűnt az ujjáról… A fenébe! Mindjárt felkel a nap… Dünnyögte magának. Dora! Haza viszlek, ne rémülj meg túlságosan! Azzal az ölébe emelt és őrületes tempóval száguldani kezdett. Szorosan megmarkoltam a nyakát, és erősen lehunytam a szemem. Próbáltam a szívverésére koncentrálni, de nem hallottam semmit. Megpróbáltam a légzésére összpontosítani, nehogy elhányjam magam. Egyenletesen vette a levegőt, annak ellenére, hogy min. 150-nel rohant, inkább lassabban lélegzett, mint az emberek. Mire ezeket az adatokat elraktároztam magamban, megérkeztünk. Kinyithatod a szemeidet Dora! Itthon vagy. Rémes. Huhh, nehéz lesz megbarátkozni a gondolattal, hogy ismerek egy… olyat, mint te. Udvariasságból kihagytam a kínos szót, de ő leintette. Körbenéztem, és csak most jöttem rá, hogy ez nem az én lakosztályom. A bútorok fehérek voltak. Az első furcsaság, ami feltűnt, az az ágy hiánya volt. Sehol egy koporsó? Hol alszotok? Kérdeztem megfeledkezve magamról. Ööö. Az igazság az, hogy mi… nekünk nincs szükségünk alvásra… Ebben is érződött a keserűség, mint már korábban hallott mondataiban is. És Hilary meg Adam? Szemeit meresztgetve fintorgott. Mindent tudnak rólunk… A ’rólunk’ szó nagyon tetszett. Eleresztettem egy halvány mosolyt. Adam légy szíves gyertek ide! Egy pillanatra azt hittem, hogy nekem mondja, mert a hangerőn nem változtatott. De aztán… Szia Dora! Hilary hangja kimért volt és semmitmondó. A hátam mögött szólalt meg. Adam hangját hallani nem volt annyira ijesztő, mert Hilary megjelenése után, számítottam rá. Heló csajszi! Jókor jöttél, reggeli ideje van… Adam hangja komoly volt, de barnás tekintetében látszott, hogy csak ugrat. Nyeltem egy nagyot, aztán ijedten felsikoltottam. Adam a szoba egyik felétől átrepült a szoba másik feléig a nyitott ablak felé, és ott kizuhant. Nyugalom! Túléli… Súgta a hatalmas pofon feladója a fülembe. Hilary nem mozdult, de szeme szikrákat szórt. Na mi van tesó? Ennyi tellett tőled? Hallatszott az ablak alól a kiáltás. Kinéztem az ablakon, és elhűlve néztem, ahogy Adam kecsesen felmászik a 2. emeletre. Angyalarcú kedvenc vérszívóm az ablakhoz hajolt. Dora! Ez becsületbeli ügy, 2 perc és itt vagyok! Súgta a fülembe, majd kiugrott az ablakon Adam után. Hát, ketten maradtunk… Szólalt meg Hilary. Azt ajánlom, fürödj le, mielőtt visszamész aggódó barátnőidhez, hacsak nem akarsz véresen beállítani. Kedves arca mögött valami más rejtőzött. Elmondod nekik? Kérdezte hirtelen. Nem hiszem, hogy hinnének nekem. Feleltem teljesen őszintén. Hozok át neked ruhákat… Közölte velem tárgyilagosan Hilary. Mielőtt kérdezhettem volna, már válaszolt is. Ne aggódj, nem vesznek észre! Vagy netán elfelejtetted, hogy kivel állsz szemben? Mire egyet pislogtam, már ott állt, ugyan abban a pózban, karján a kedvenc ruháimmal. Ööö. Köszönöm. Hálálkodtam zavartan, majd Hilary utasítása szerint bemasíroztam a fürdőszobába.

Tisztán és felfrissülve léptem be a lakosztályomba. Jess és Lau az ágyon ült, körülöttük telefirkált papír fecnik hevertek. Lau sikoltozva ugrott a nyakamba mikor észrevett. Jess biccentett és valami olyasmit motyogott… Jó, hogy még élsz! …aztán villámgyorsan bepötyögött a telefonjába egy számot. Köszönjük szépen, téves riasztás, Dora előkerült… Nem. Még szép, hogy élve! Minden esetre köszönjük, viszlát! Hadarta a mobiljába, majd ugyan ezt eljátszotta még min. 4-5 különböző telefonszám hívásával. Lau nem engedett az ölelésből. Te jó ég! Mik ezek a horzsolások a térdeden? Kérdezgette ingerülten Laura. Jess nem szólt, mereven bámulta a nyakamon a két vékony karcolást. Feltehetek egy indiszkrét kérdést? Őszintén válaszolj! Szűz vagy még? Lau kezdett becsavarodni. Levegőért kapkodva intettem igent a fejemmel. Hogy hihet ilyesmit rólam?! Bocsi, csak szörnyen megrémültünk, amikor eltűntél. Az egyik pincérnőtől annyit tudtunk, meg, hogy egy idősebb férfival látott téged elmenni az erdő felé. Ez került majdnem másfél óránkba, úgyhogy idejöttünk és sorba felhívtuk az összes alapítványt és céget, akik vállalták a keresésedet. Jaj ne haragudj, megint csak ömlik belőlem a szó! Hadarta Laura még mindig izgatottan. Milyen volt a krapek? Helyes? Elkérte a telefonszámodat? Jess nem mozdult, mellén összefonta a karjait és gyanakvó szemmel méregetett, én pedig mesélni kezdtem az éjszaka borzalmairól. Hát úgy történt, hogy Tom, (gyűlölettel ejtettem ki a nevét, de Launak nem tűnt fel) odaült az asztalomhoz és beszélgettünk. Szőke, magas, izmos férfi, a pincérnőnek nagyon bejött. Aztán leejtettem egy poharat. Az egyik üvegszilánkkal megvágtam az ujjamat. Ti is tudjátok, hogy a vértől mindig rosszul leszek… Tom kikísért a teraszhoz, hogy friss levegőt szívjak. Utána elsétáltunk a fák felé. Ösztönösen végigsimítottam az apró vágásokat a nyakamon. Aztán Tom megpróbált megcsókolni, de én nem hagytam, az lett a vége, hogy eszméletemet vesztettem.