Cím: Elveszett emlékek

Szerző: K. Virág (15)

A gondolatok lassan kezdtek a tudatomba kúszni. Kábult voltam. Első érzelemként a rettegés kerített hatalmába, bár nem tudtam a valódi okát. Percekig tartó összpontosítással egyenként bekapcsoltam érzékszerveimet. A szaglásom hamar visszatért. Ezen meglepődtem. Nemsokára éreztem a zsenge hajtásokat a karjaim alatt és a nedves föld illatát. A szabad ég alatt feküdtem. A szemeim még csukva voltak, mégis teljesen biztos voltam benne, hogy éjszaka van. A blúzom és a farmerem átázott a harmattól. Lassan felültem és óvatosan kinyitottam a szemimet. Eleinte csak lila és fekete karikákat láttam, de aztán elkezdett kibontakozni a táj. Valóban éjszaka volt. Kissé nyomasztóan sűrűn álló fák között találtam magam. Aljnövényzetnek csak fű, bokrokat sem távol, sem közel nem láttam. Az izmaim mereven szögezték a földhöz érzéketlen tagjaimat, mintha görcsök miatt lennének megfeszítve. Nehézkesen ülő helyzetbe tornáztam magam és végignéztem szánalmas küllemem. Az egykor talán szürke farmeren pöttyözve gubbasztottak a sárfoltok. A vörös blúz a vállamon és az egyik oldalamon fel volt hasítva. Meztelen lábfejeim piszkosan kandikáltak ki a csőszárú nadrágból. Nem messze tőlem egy válltáska kéksége törte meg a föld és az éj egyhangú sötétségét. Az ölembe vettem és keresni kezdtem benne valamit, ami utalhat arra, hogyan kerültem ide. Néhány tankönyv, egy tárca és egy roppant egyszerű sminkkészlet került elő. A tárca nem sok pénzt tartalmazott. Ezzel aligha tudtam volna valamit kezdeni. Már éppen azon voltam, hogy elhajítsam, amikor egy igazolvány csúszott a tenyerembe. Alaposan megszemléltem. A kép alapján arra következtettem, hogy csakis az enyém lehet. Név: Bridget Averay. Hmm. Ez eszembe sem jutott. Részletesen végigböngésztem az adatlapot. Elhűlve tapasztaltam, hogy alig emlékszem valamire. Anyám, apám arcát sehogy sem tudtam magam elé idézni. Igyekeztem nem beleőrülni a kínos tudatlanságba. Az illatokat követve hamar megtaláltam a helyes ösvényt, ami kivezetett az erdőből. A fehér város fényei megtörték a békés éjszakai sötétséget. Mire elértem a város szélső házait, a nap fénye már vöröses derengésbe vonta a házakat. A reklámok mellett több épület ajtaján rendőrségi felkiáltást láttam kiragasztva. Elfogott a kíváncsiság, ezért közelebbről is megnéztem. A fényképekről egy vidám hasonmásom mosolygott. Úgy látszik, a szüleim észrevették eltűnésemet és ezek szerint ők sem tudják, mi történt velem. Kibogarásztam a szövegből az utcanevet és a házszámot, ahol a meg találómnak jelentkeznie kellett. Sajnos halvány fogalmam sem volt, merre induljak, úgyhogy órákig tétlenül lődörögtem. Az idő múlásával emberek kezdtek szállingózni az utcákra. Furcsán néztek rám. Egy üzlet kirakatában alaposan szemügyre vettem magam. Az arcom még a szokásosnál is sápadtabb, a szemim alatt lilás karikák. A legmeghökkentőbb az volt, hogy az íriszem vöröses fektének látszódott. Bizonygattam magamnak, hogy biztosan csak a fényviszonyok miatt. Leporoltam a ruhámról a sarat és ujjaimmal valamennyire kifésültem a hajam. Elégedetten kacsintottam a tükörképemre, majd folytattam a keresést. – Elnézést kérek, meg tudná mondani, merre találom a Louis Street-et? – Szólítottam meg egy aktatáskás öregurat. – A következő utcánál fordulj balra, aztán menj egyenesen a múzeumig. A múzeum mellett van egy egyetem, az az utca a St. Louis. – Igazított útba készségesen. Kerek szemüvege fölött végigmért, a tekintetében mintha félelem csillant volna. Nem törődtem vele, elindultam a megadott irányba. Hamar megtaláltam. A keresett ház fehér volt, az ablakok elfüggönyözve. Az ajtó fölött fekete szalagot tépett a hajnali szél. Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Az ajtó résnyire nyílt és egy bozontos szemöldökű, mogorva nénike arca jelent meg. A szeme elkerekedett, amikor felismert. Kitárta előttem az ajtót. – Bridget kisasszony! – Kiáltott át a válla felett. Ez jó jel, ezek szerint otthon vagyok. Félszegen mosolyogtam, hiszen nekem nem volt ismerős. A nénike betuszkolt a házba. Az előszoba tágas volt, ízlésesen berendezett mahagóni bútorokkal és bézs tapétával. Alig néztem körbe, a lépcsőn három ember tűnt föl. Egy negyven-ötven évesnek látszó házaspár és egy nálam idősebb fiú. A nő könnyes arccal tárta ki a karjait. Nem ismertem rá, de mivel olyan szeretettel nézett rám, ő lehetett az anyám. Engedelmesen engedtem, hogy a karjaiba zárjon és megpuszilgassa az arcomat. A férfi, aki vele volt, kétség kívül az apám. Ő nem ölelt át, de könnyes szemmel mosolygott. A fiú félszegen ácsorgott mellettem. A hajszíne ugyan olyan volt, mint az enyém, a vonásai is hasonlítottak rám. – Fred, kérlek, hozz gyorsan egy pohár vizet a húgodnak! – Szólította meg az anyám a fiút. Ő csak bólintott, majd elszaladt a konyha felé. Egy pohárral a kezében tért vissza, amit átnyújtott nekem. Tekintete gyanakodva pásztázta az arcomat. Mohón kortyoltam a hűvös vizet. Felfrissített. Anyám buzgón a konyhába terelt, majd leültetett az asztalhoz. – Szörnyen sápadt vagy édesem! Ideje enned valamit! – Aggodalmaskodott. Illedelmesen megköszöntem. Nehéz feladatnak bizonyult eljátszani egy idegen emberről, hogy ő az anyám. Apám és Fred leültek velem szembe az asztalhoz. Anya elém rakott egy kaláccsal megpúpozott tálat és bíztatóan biccentett. – Egyél csak, rád fér! – Unszolt. Nem kérettem magam, nekiálltam, de nem esett jól. A falatok nehezen csúsztak le a torkomon és a puha kalács ízét vesztette, amint a számhoz ért. Azért magamba erőltettem az egészet. – Bridget! Négy napig nem jöttél haza! A telefonod egy idegen vette fel! Van fogalmad róla, hogy anyáddal mennyit aggódtunk? – Az apai szigor kitörni látszott. – Megértem, hogy nem sokára nagykorú leszel, de nem viselkedhetsz felelőtlenül! – Folytatta apám. Tekintete szigorú volt, éreztetni akarta velem, hogy komolyan beszél. - Mi történt veled? – Vágott gondviselőm szavába anyám. Hangjában aggodalom csengett. Az arcizmaim megmerevedtek. Úgy döntöttem, elmondom az igazságot, végül is nem sokáig tudnám titkolni. – Én… Én… Nem emlékeszek semmire… - Akadozva beszéltem. Az arcom elvörösödött. Fred szeme megcsillant és mohón kérdezősködni kezdett. – Füveztél? Kitől szerezted? – Megráztam a fejem, hogy nem tudom. Apám megszorította Fred csuklóját. – Kislányom! Nyugodj meg, biztosan nagyon kimerült vagy! Menj fel a szobádba és aludj egy nagyot! Majd megbeszéljük ezt a dolgot, ha felébredtél! – Mondta apám. Felálltam az asztaltól és a lépcső felé botorkáltam. Halvány fogalmam sem volt róla, merre lehet a szobám… Az emeleten könnyen eligazodtam. A szobák illata árulkodott arról, melyik kié. Hamar megtaláltam az enyémet, mert abban több, gyengébb illat is keveredett. Alig néztem körül, ledőltem az ágyra. Lehunytam a szemem és próbáltam arra koncentrálni, hogy otthon vagyok. Sokáig nem tudtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam. A reggeli napfény a szemembe világított. Perszelő sugarak égették az arcom. Szitkozódva felugrottam és elhúztam a függönyt. Mély nyugalom szállt rám. Úgy, ahogy voltam, sáros ruhában elnyújtóztam az ágyon, nem törődve a külvilággal.

Halk nyikorgásra ébredtem. A szemhéjam felpattant, az érzékeim pillanatok alatt kiélesedtek. Léptek zaját hallottam a folyosóról. Az illatából ítélve Fred lehetett az. Az én szobám felé közeledett. Sóhajtva hanyatlottam vissza a párnába és vártam, hogy ideérjen. Nem kellett sokat várni, nyílt az ajtó és megjelent Fred nyúlánk arca. – Jó reggelt Bridget! Remélem nem én ébresztettelek fel… - Üdvözölt idegen bátyám. Ha nem lenne rokon, tuti ráhajtanék, eszméletlenül jól nézett ki. Csak egy pizsamaalsó volt rajta, fedetlenül hagyva izmos felsőtestét. Behajtotta maga mögött az ajtót és leült az ágyam szélére. Én is felültem, karjaimmal átfontam a lábaimat és előre-hátra ringatóztam. Türelmesen vártam, hogy elmondja, miért keresett fel. – Féltelek Bridget! Ne próbáld tagadni, tudom, hogy valami komoly történt veled! – Kezdte ingerülten. Ajkaimat összepréselve vártam a folytatást. – Furcsán viselkedsz! Megváltoztál… Ez nem Te vagy! – Nem feleltem, de jól esett, hogy aggódik értem. Megnyugtató érzés volt, hogy valaki figyel rám és törődik velem. – Mi történt Bee! – A becenév hallatára valami megmozdult bennem. Különös érzelmek törtek a felszínre. Szeretethullám söpört rajtam végig Fred iránt. Egyre szaporábban vettem a levegőt. Fred észrevette, hogy valami nincs rendben. Átkarolta a vállamat és megértő testvérként fúrta tekintetét az enyémbe. – Nem emlékszem semmire! A konyhában komolyan beszéltem Fred! Semmi… - Nyögtem ki akadozva. – Semmire… - Ismételte Fred elhaló hangon. Kezdte felfogni, hogy a dolog komolyabb, mint hitte. Pillantása a távolba meredt. Ujjait az enyémekbe kulcsolta. Éreztem vére heves lüktetését a bőre alatt. Fejemet a vállára hajtottam. Lehunytam a szemim, de hiába. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. – Sss! Nyugalom! Minden rendben lesz! – Nyugtatott, de még mindig nem nézett rám. Hiába erőlködtem, a könnyek egyre hevesebben buktak ki csukott szemhájaim alól. Néhány elkenődött Fred vállán. Ő gyengéden az állam alá nyúlt és fölemelte a fejem. Kinyitottam a szemeim, és ijedten kutattam Fred rémült pillantását. Halálra vált arccal, megkövülten nézett a szemeimbe. Felvontam a szemöldököm. Egyik ujját lassan végighúzta az arccsontomon. Rettegve mutatta föl véres kezét. A félelemtől felsikoltottam. Remegő kézzel nyúltam az arcomhoz. Megértettem, miért nézett rám olyan furán. Könnyeimet vörösre színezte a vér. A vállán is volt egy-két elmaszatolódott csepp. Felugrottam az ágyról és a tükörhöz rohantam. A szemeimből patakzottak a vörös könnyek. Hüppögve igyekeztem leállítani magam. Fred bizonytalanul mögém lépett. Kétségbeesett arccal fordultam felé. –Akarod, hogy elmondjam anyáéknak? – Kérdezte félszegen. Egyik kezével zsebkendőt nyújtott felém. Görcsös izmaimat béklyóba kötötte a félelem. – Kérlek ne! – Suttogtam. Fred keresztbefonta csupasz mellkasán a karjait. – Rendben, de akkor jössz velem orvoshoz! – Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Most? – Kérdeztem megütközve. Bólintott. – Akár komoly betegséget szedhettél össze az amnézia mellé… Siess az öltözéssel! – Utasított. A zsebkendővel felitattam horrorisztikus könnyeimet, de a friss vér illata továbbra is kaparta a torkom. Köhécseltem és igyekeztem a gondolataimat elterelni, mert a gyomrom erősen kavarogni kezdett a szagokra. – Fred! Hol találok ruhákat? – Fred egy pillanatig értetlenül bámult, aztán leesett neki a tantusz. – Ja, az amnézia… Ott balra az íróasztal mellet. – Mutatott egy a falba beépített szekrényre. Hálásan bólintottam. Fred kilépett az ajtón. Egy ideig hallgattam lépteinek távolodó neszét, majd egy tompa puffanást, ahogy levett egy könyvet egy polcról és lapok zizegését. A szekrényhez léptem. Kíváncsi voltam, hiszen ezek a ruhadarabok utalnak majd a múltamra, a jellememre és az emlékeimre, amelyeket elveszítettem. Valóban amnéziás lennék? Vagy agymosáson estem át? Harmadik lehetőséget nem találtam, úgyhogy reménykedtem, hogy nem az első verzió igaz. A betegségből nehezebb kilábalni, viszont könnyű lenne alibit találni. Majd meglátjuk… Úgy vettem észre, Fred valamennyire megért. Talán bízhatok benne…

A polcok (enyhén szólva) nem roskadoztak a ruhadaraboktól. Két farmer, néhány egyszerű póló és blúz, kardigánok és egy bőrdzseki. Az utóbbi nagyon megtetszett. Egyszerű, gátlástalan szabásmintája valami belülről jövő vadságot sugallt. Újszerűnek látszott, nem sokszor hordhattam... Egy egyszerű fehér, pántos pólót, egy elnyűtt sötét farmert és a fekete dzsekit vettem magamra. Azután felkaptam a válltáskámat és halkan beosontam a fürdőszobába. Anya és apa még nem ébredtek fel, nem akartam megzavarni őket. A fürdőszobában gyorsan arcot mostam és kifésültem kócos hajzuhatagomat. A hideg víz leöblítette rólam a vörös könnyek maradékát. Magam sem tudom miért, de fellélegeztem. Mire kiértem, Fred már várt. A ruhám láttán megcsóválta a fejét. – A stílusod is gyökeresen megváltozott… Utoljára a dzsekit a szemetes fölött lóbáltad… - Vállat vontam, majd lesomfordáltunk a földszintre. Fred egy cetlit csúsztatott a konyhaasztalra, amiben sietős macskakaparással közölte, hogy engem magával visz. Elgondolkodva figyeltem Fred könnyed, ruganyos járását. Régi érzelmek és néhány villanásnyi ideig zavaros képek száguldottak végig a látókörömben. Mintha egy évtizedekig lezárt, ódivatú szekrény mélyéből kaparták volna ki őket néhány összeszáradt levendulacsokor, hasznavehetetlen ócska cipő és kisfiúk elfeledett kincsei közül. Megtorpantam és dermedten koncentráltam a fel-felvillanó emlékképekre. Az eseményeket egy copfos kislány szemén keresztül láttam. Egy szatyorral a kezemben, sikítozva szaladtam egy nálam nem sokkal idősebb rakoncátlan frizurájú fiúcska után. Egy a beton síkjában mélyen szántó repedésben megbotlottam és hasra estem. Könnyek áradata terült szét piros szoknyámon pillanatok alatt. A fiú visszafordult. Valódi énem akkor ismert rá Fredre a kisfiú aggódó arcából. Az hirtelen bevillanó emlék eltűnt, én pedig ismét a jelenben találtam magam. Ugyan az az aggódó szempár meredt rám, mint sok évvel ezelőtt. Fred közelebb lépett. – Jól érzed magad? – Kérdezte őszinte figyelemmel. Sugárzó arccal, lelkesen válaszoltam neki. – Csak eszembe jutott valami… - Vigyorgásomat kétkedve, nem túl meggyőzően viszonozta. Némán ballagtunk tovább. Magam előtt bámultam az aszfaltot. – Mióta hordasz kontaklencsét? – Kérdezte váratlanul. Összevontam a szemöldököm. Közben felszálltunk egy buszra, Fred megvette a jegyeket. Hátrafele terelt, végül leültünk az utolsó üléseken egymással szembe. Reméltem, hogy nem izgatja annyira a kérdés, de hiába. – Szóval? Mióta hordod? – Ismételte meg. Összeráncoltam a homlokom. Pislogtam. Épkézláb válasz nem jutott az eszembe. Megint pislogtam. Fred értetlenül fürkészte az arcomat. Ujjaimmal megdörzsöltem a szemeimet, de nem éreztem, hogy bármi külső anyag sértené. - Bridget! Ne piszkáld, nem kell most kivenned, majd az orvos megmondja, hogy mit csinálj! Elég érdekes szín… Vöröses fekete… Ki beszélt rá? – Kérdezte fintorogva. Bambán meredtem rá… Utolsóként durván megdörzsöltem a szemimet. Fekete karikák kezdtek pörögve táncolni előttem, de elmúlt. Ezen kívül semmi. Az ablak felé fordulva alaposabban szemügyre akartam venni a tükörképemet, de az nem látszott jól a reggeli napsugarak miatt. Fred készségesen nyújtotta a telefonját. Amikor e képernyő elsötétült, addig forgattam magam előtt, amíg szembe nem tudtam nézni önmagammal. Az arc ijesztően idegennek tűnt, a pillantásomat mohónak és kétségbeesettnek láttam. Sápadt ábrázatomból természetellenesen kiríttak az éjfekete íriszek. Frednek igaza volt, közel a pupillához vöröses árnyalat játszott. Tegnapi halvány emlékeimben, a kirakat üvegén még élénkebbnek tűnt a mélyvörös leheletvékony sáv. A busz döcögve megállt. Fred intett, hogy megérkeztünk. Leszálltunk a buszról és egy szűk utca felé vettük az irányt. Az utca név kevésbé illet rá, mint inkább a sikátor. A falak közötti szűk rés csak egy embernek hagyott helyet. Némán Fred mögött lépkedtem. A falak szinte hozzásimultak két oldalt a kezemhez. Néha feltűnt egy ablak vastagon elfüggönyözve és vasráccsal. Fred magabiztos lépteinek zaja némi bátorságot öntött belém, bár nem voltam tisztába, mitől is félek… A percek csigalassúsággal csordogáltak. Fred néma hallgatásba burkolózott, én sem törtem meg a csendet. A nyomasztó sikátor azt hittem, megkönnyebbülés lesz kilépni a napfényben fürdő, emberekkel teli térre, de nem így lett. Fred hangulatán ugyan dobott egyet a nyüzgő embertömeg és a szikrázó, delelői fények, én azonban csak még inkább idegenebbnek éreztem magam. – Gyere, mindjárt ott vagyunk… - Hívott Fred maga után, majd belevetette magát az emberek közé. Kelletlenül utána furakodtam. Meglepően könnyen ment átsiklani a tömegen, hamar utolértem siető bátyámat, mivel az emberek sziszegve, káromkodva elhúzódtak előlem, amikor hozzájuk értem. Egy kisbaba felsírt, mikor a közelébe értem és görcsösen kapaszkodott anyja hajába. Rámosolyogtam, de a baba csak még jobban sírt, és apró duzzadt ujjacskáival felém mutogatott. A fiatal anyuka mentegetőzve pillantott a szemembe és elkapta bömbölő gyermeke kezét. Ringatni kezdte a kicsit, amitől az némileg megnyugodott. Fred időközben alaposan lehagyott és a tér másik feléről hívogatóan intett felém. Óvatosan kerülgetve az embereket hamar odaértem. A szikrázó napfénytől káprázó szemeim kezdtek kitisztulni, ahogy az árnyékba léptem. Várakozóan néztem Fredra, aki egy a tér sarkához legközelebb eső társas házra mutatott. – Dr. Schneider magánrendelője – Olvastam fennhangon a falra pingált feliratot. Fred elismerően pillantott rám, majd elindult a ház irányába. – Jó a szemed, én alig bírom kibetűzni ekkora távolságból… - Mormolta, majd kinyitotta előttem az épület nagy ajtaját és maga elé engedett. A vegyszerek és a jellegzetes szúrós szagú orvosságok illata durva szellőként csapta meg az arcomat. Az előszobában félhomály uralkodott, csak egy gyenge fényű neonlámpa pislákolt a mennyezeten. A falon fogasok, a műpadlón puha szőnyeg. Az előszobából két ajtó nyílott, az egyiken egy nagy rikító zöld nyíl mutatta az utat a rendelő felé. Beléptünk. A kellemetlen szag erősödött, de érezni lehetett a közé keveredő jellegzetes férfiillatot. A lépcső irányából enyhe parfümfelhő áramlott, biztos voltam benne, hogy a doktor felesége az emeleten tartózkodik. Fred ráérősen elterpeszkedett az egyik műanyag széken, amelyek a várakozó pácienseknek lettek kikészítve. Én mellé álltam és mozdulatlanságba dermedve, feszülten várakoztam. – Az öregúr egy kicsit bogaras, de kiválóan ért mindennemű betegséghez. Csináld, amit mondd és legyél udvarias. Dr. Schneider mogorva csotrogány, de profi a maga módján és ne… - Súgta oda nekem Fred, de a mondatot már nem tudta befejezni, mert a rendelő ajtaja kinyílt és egy ráncos, törékeny kéz intett, hogy jöhet a következő. Fred a szemét meresztgetve felállt és belépett az ajtón. Félősen én is utána mentem. A küszöböt átlépve egy nagy teremben találtam magam. A mennyezet alacsonyan függött a fejünk fölött. A szoba több, kisebb, agyonzsúfolt helyiségre volt osztva, mintha az egész lakás ott lenne, de a válaszfalakat eltüntették volna. Az egyik sarokban polcok sokasága rendetlenül megrakodva különböző, színes löttyöket tartalmazó üvegcsékkel, a másik sarokban műtőágy és orvosi eszközök, a harmadikban könyvhalmok tetején egy teáskészlet, néhány poros párna és így tovább… A terem  egy távolabbi zugában egy fura kabinszerűség állt drótokkal és kábelek kuszaságában. Egy távirányító feküdt a tetején, rajta ezernél is több, színes gomb. Ámuldozásomból egy felénk bicegő öregember riasztott föl. Arcába mély redőket vájtak az évek és a tudás, bár korát nem lehetett pontosan meghatározni. Negyven és nyolcvan között lehetett. Kopott zakót viselt, fölötte elsárgult orvosi köpenyt, az orrán rozoga szemüveg fityegett. Nem nézett föl, csak intett felém hogy kövessem. A könyvespolcok alól egy papírköteget kotort elő, közben a műtőágyra mutatott. Engedelmesen hanyatt feküdtem, az orvos pedig sámlira állva fölém hajolt. Pillantása nem emelkedett ki a papírok közül, otthonosan, kinézetéhez képest meglepően hajlékonyan mozgott a zsúfolt rendetlenségben. Fred felé néztem, ő bíztatóan bólintott. Nem jött beljebb, az ajtó közelében ácsorgott. A doktor felé hajított egy kérdőívet, Fred ügyesen elkapta. – Töltse ki, tudja, a szokásos kérdések… A lány neve, lakcíme, születése stb. – Mordult rá Fredre. Éles, sipító hangjától összerezzentem. Fred szaporán bólogatott és nekiállt a rá bízott feladatnak. Mr. Schneider maga mellé rakta a gyűrött papírokat és fölém hajolt. Gyakorlott szemmel hosszasan vizsgálta minden porcikámat. – Sejtem, hogy mi a panasza… Azt hiszi, hogy amnéziás… Jól mondom? Azon kívül változásokat tapasztalt a szervezetében… – Dörmögte oda nekem. Választ nem várt, de azért én bólintottam. – Felteszek magának néhány kérdést, ajánlom, hogy őszintén válaszolgat! – Utasított figyelmeztető hangnemben, majd ismét a papírok után nyúlt. – Mióta emlékszik a dolgokra? - - Tegnap hajnal óta - - Mi az első emléke? - - Hogy a földön fekszem, távol a várostól…- - Az elején tudta, hogy maga kicsoda? - - Nem. – Hasonló kérdések ezrei záporoztak felém. Furcsaságok is, például, hogy mikor ettem utoljára és hogy ízlett az étel. Őszintén válaszolgattam mindegyikre. Az orvos homlokán fokozatosan ráncba szaladt a krepp-papír vékonyságú bőr. Az első kérdéseknél még elégedetten húzta a pipákat a lapra, mint aki ilyen válaszokra számított, azonban a vége felé egyre többször írt megjegyzéseket és felkiáltó jeleket. Szürke, drótszárú haját hátrasimítva méregetett engem a tekintetével. Mire a kérdései elfogytak, Fred is befejezte a lista kitöltését. Mr. Schneider intett, neki, hogy tegye le és menjen ki a szobából. Fred kelletlenül távozott, de az orvos még utána szólt. – Nyugi öcskös, a húgod nem amnéziás. Váratlan dolog történt vele és valószínűleg egy erős sokkot kapott. A testi változások valószínűleg ennek a következményei. – Furcsán ejtette ki a szavakat, a ’valószínűleg’ szóra alig érezhetően adott egy kis hangsúlyt, mintha kételkedne saját megállapításában. Fred mindebből nem vett észre semmit és bólintva távozott a teremből. Az orvos lassan fordult vissza hozzám, a tekintete töprengő volt. Percekig nem szólt, a kitöltött papírokat tanulmányozta, majd letette egy könyvkupacra. Maga elé bámult, látszott rajta, hogy a gondolatai másfele járnak. Szinte hallani lehetett az agyában a fogaskerekek kattogását, ahogy egyre erőltetettebben járatja őket, de a fogak csak nem akartak a helyükre ugrani. Végül a pillantása megkeményedett, eszelős kíváncsiság gyúlt az arcán. Hosszú ujjaival óvatosan körbefonta a csuklómat. Felszisszent, majd elkapta a kezét. Idegesen kutatni kezdett az asztal alatt, közben gyakran visszapillantott rám, mintha attól félne, hogy eltűnök… Nem mertem mozdulni. Az eszelős fény a szemében lebénított. Dermedten figyeltem minden mozdulatát. Végül hosszas keresgélés után egy karpántot és egy lázmérőt kotort elő egy doboz mélyéről. Már nyitottam a számat a kérdésre, de szigorú pillantása belém fojtotta a szót. A lázmérőt a hónom alá dugta, a karpántot pedig rátekerte a csuklómra, mint egy vérnyomásmérőt. A vékony gumis anyag durván feszült sápadt bőrömön. Egy helyen vékony kábel volt hozzácsatlakoztatva, ennek végén egy apró képernyő. Az öreg doktor izgatottan várta, mit mutat a pirinyó monitor. Várt. A kis kütyü másodpercenként csipogott, ezen kívül nem hallatszott más zaj, csak az öregúr szívverése. – Ahogy sejtettem… - Sipákolta időnként magának. A fejem lüktetni kezdett az idegesítő pityegéstől, a szemeim előtt elmosódtak a körvonalak. Feszült csend nehezedett ránk. Talán elaludtam, talán nem, minden esetre az eltelt időre nem emlékeszem. Kintről egyszer csak tompa puffanás hallatszott, majd egy elfojtott dühös káromkodás. Halkan felvihogtam, mert ráismertem a bátyám hangjára. Bizonyára beütötte valamibe a lábát… Az orvos tudálékosan összevonta a szemét. – Miért nevetsz? – Kérdezte. – Csak a bátyámon... – Intettem le. Jelentéktelen dolog volt, de Dr. Schneider ezt is feljegyezte a papírok egyikére. – A dolog gyorsabban fejlődik, mint hittem, beíratlak egy speciális… hogy is mondjam… táborba… - Kezdte akadozva, mintha nem merné kimondani előttem azt a szót, ami illene ide. – Maga szerint én megőrültem? Hogyisne! A frászt fogok én fogyatékosok közé menni! – Feleseltem, de a doki csak elvigyorodott. Ráncos bőre alatt groteszk módra kiemelkedett arccsontjainak vonala. – Ez nem olyan hely, amilyennek gondolod. Ide nem a gyengeelméjűek mennek, hanem… De ezt majd Maggie elmagyarázza, azt hiszem, nála a helyed… Addig is igyál sok vizet, az iskolát pedig kerüld el, majd írok egy kikérőt… – Utasított, majd szedelőzködni kezdett. A feszültség fokozatosan nőtt bennem. Miért nem tudja érthetően megfogalmazni, hogy mi a bajom? Vagy talán csak blöfföl és ő sem tudja… Minden esetre holdkórosok közé én be nem teszem a lábam! A lázmérőről közben teljesen elfeledkeztem, csak akkor vettem észre, amikor már a föld felé közeledett vészes sebességgel. Utánakaptam és sikerült megkaparintanom az ujjaim hegyével, mielőtt a padlón ripityára tört volna. Az orvos meg se köszönte, csak kikapta a kezemből. A higanyszálat vizsgálgatva bólintott, majd a helyére rakta a hagyományos típusú lázmérőt. Szinte féltem, hogy reszkető ujjai közül ismét kiesik, de magabiztosan markolta. Az eredményt felírta a papírra, majd intett, hogy száljak le a műtőágyról. Úgy tettem. A különc orvos megigazította sárgás színű, kopott kórházi köpenyét. – És most játsszuk el a komor, „az utolsó pillanatban jöttek” szerepet… - Morogta magának. Mielőtt visszakérdezhettem volna, már nyitotta az ajtót. Fred felpattant a székből, amin félig fekve szunyókálhatott. Kérdő, aggódó tekintettel fordult Dr. Schneiderhez. – Fiam, higgye el, még van remény, bár igen csekély. Az egyetlen lehetőség, hogy elküldöm egy régi ismerősömhöz, akinek az tudomány ezen területe a specialitása. Három napon belül Bridgetnek el kell utaznia, addig is minden nap várom, hogy figyelhessem a változásokat. – Közölte vészjósló hangon a bátyámmal a hamis hírt. Fred arca elsápadt, szinte éreztem, ahogy a vére elcsordogál az arcából. Összevontam a szemöldököm, majd követtem Fredet a buszmegálló felé. Az úton nem szóltunk egymáshoz, a bejárati ajtó előtt azonban megtorpant. – El kéne mondanod apának és anyának… - Mondta csendesen, majd belépett.

Oldal: 3/1. Elveszett emlékek
Mindörökké Calgary... mostanáig Calgary - © 2008 - 2026 - anne.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat